Mediáció mediálása
A könnyű kilépési modell

A tavalyi Európai Ombuds és Mediátor találkozón hallottam először a könnyű kilépési modellről Giuseppe De Palo-tól az ENSZ alapok és programok ombuds iroda vezetőjétől. Első hallásra szimpatizáltam a modellel, hiszen az itthoni mediációs esetek száma is elég alacsony. Így a munkám során bevezettem az előzetes ülés meglétét, ami újdonságot jelentett a mediációs praxisomban. Annak érdekében, hogy ez a modell minél szélesebb körbe elterjedjen, azt a megtisztelő felkérést kaptam Guisseppe De Palo-tól, hogy a holland konfliktus magazinnak a témában adott intrejúját fordítsam le. Az intjerú több mint 30 nyelven jelent meg. A magyar fordítás itt olvasható.

Az olasz származású Giuseppe De Paloval – aki az ENSZ ombudsmanja, az alternatív vitarendezés neves professzora, Római ADR központ egyik alapítója, és tapasztalt mediátor – készített interjúból kiderül, hogy mit jelent a mediáció mediálása. De  Palo karrierje során több mint 2500 vita rendezéséhez járult hozzá, több mint 60 országban, és több mint 90 különböző nemzetiségű féllel közvetített. Ebben az interjúban az ensz ombudsman átfogóan beszél a közvetítési irányelvekről és jogszabályokról, kifejezetten a „könnyű kilépési” modellről.  Ha rajta múlna, kijelölt esetekben a potenciális peres ügyekben az érintett felek kötelesek lennének először a mediáció lehetőségével élni, mielőtt az ügy bírósági eljárásra kerülne.  Teljes önéletrazja itt olvasható.

Ha jól értjük, Ön egy olyan rendszer mellett foglal állást, ahol főszabályként a per megkezdése előtt a feleknek egy közvetítővel kell leülniük.  Az első ülés után pedig mindenféle negatív következmény nélkül szabadon „kiléphetnek” a mediációs folyamatból, és kezdeményezhetik a bírósági eljárást.  Az első ülés kötelező jellege azonban ellent mond az „igazságszolgáltatáshoz való jognak” és annak az elképzelésnek is, hogy a mediáció alapvetően önkéntes folyamat. Természetesen minden attól függ, hogy az ember hogyan értelmezi az „igazságszolgáltatáshoz való jogot” és az „önkéntességet”. Hogyan definiálná ezeket a fogalmakat a „kilépési rendszer” összefüggésében? És hogyan alkalmazza ezeket a fogalmakat az ENSZ Alapok és Programok Ombudsman-ként végzett munkájában?

Hiszem, hogy az általam elnevezett „könnyű kilépési” mediációs modell bevezetéséhez nincsen szükségünk új definíciókra a mediáció önkéntességével vagy az igazságszolgáltatáshoz való joggal kapcsolatosan. Valójában számomra a modell jól illeszkedik az önkéntesség hagyományos fogalmába, abban az értelemben, hogy minden félnek bele kell egyeznie a mediációs, azaz a közvetítői eljárásba. Ami egyszerűen annyit jelent, hogy a feleknek a mediátorukkal együtt kell részt venniük egy első közvetítői ülésen. 

Ez a találkozó nem pusztán a „mediáció információsülése” azaz nem a közvetítői eljárás hagyományos első ülése. A hagyományos mediációs ülés előtt, mielőtt a felek az ügyvédeiken keresztül bekapcsolódnak a folyamatba, elengedhetetlen megtudniuk, hogy mit jelent a mediáció, mit tehetnek / nem tehetnek a folyamat során. Az első megbeszélésen a mediáció létjogosultságára kell összpontosítani. Annak érdekében, hogy ez megtörténjen, a feleknek az alábbi lépéseket szükséges megtenniük pl.:

  • nézzék meg közvetítőjüket működés közben;

  • bizonyos mértékig beszéljenek érdemben az ügyről;

  • mérjék fel egymás hozzáállását;

  • hallgassák meg a szembenálló fél történetét és a jogi érveket stb.​

Ezért már az első megbeszélésre a felek a kiválasztott közvetítővel, mediátorral érkezennek, nem pedig tanácsadóval vagy ügyvéddel. Ezen kívül, annak érdekében, hogy a kezdetben megosztott információk a teljes titoktartás védelme alatt álljanak, a mediációs folyamatnak hivatalosan is el kell kezdődnie. Ugye, az étteremben sem kóstolhatja meg a kiválasztott ételt a rendelés előtt? 

Másképpen fogalmazva, mivel senki sincs arra kényszerítve, hogy végigcsinálja a közvetítői eljárást, így a kezdeti komoly erőfeszítést a megbeszélésen való megjelenés jelenti, aminek okán úgy látom, hogy a folyamat lényegében önkéntes. Tapasztalatom szerint ez a kezdeti erőfeszítés kulcsfontosságú, hiszen strukturált lehetőséget nyújt a feleknek, hogy megalapozottabb döntést hozzanak a vitájuk kezelésével kapcsolatosan.

Láthatjuk, hogy ez a modell nemcsak a jobb „igazságszolgáltatáshoz való jogot” segíti elő, hanem a hagyományos értelemben a bírósághoz (annak szűkebb fogalmához) való hozzáférést is. Ez az első, tényleges közvetítői ülés sokkal többről szól, mint puszta tájékoztatásról, vagy a peres felek megjelenésének hivatalos igazolásáról, ez komolyan feltárja a per előtti alternatív vitarendezési lehetőségeket a felek számára. Ami rendkívül hatékony szűrőként szolgálja azon ügyeket, amelyek bírósági beavatkozás nélkül is megoldhatók, felszabadítva a bírósági rendszer idejét és erőforrásait.

Egy szófordulatot használva, a könnyű kilépési modell a „mediáció mediálása” hiszen a modell két megkérdőjelezhetetlen, lényegében különböző és látszólag kibékíthetetlen elem szintézise.

Az egyik elem annak az alapvető jognak az elve, hogy senkit sem lehet kényszeríteni a rendezésre és a megegyezésre. A másik elem empirikusan bizonyítható: bármennyire is ösztönzik az önkéntes közvetítést, mégsem alkalmazzák gyakran.

Mivel a „kilépési modell” az önkéntesség megtartása mellett biztosítja a mediáció sokoldalú lehetőségeinek kiaknázását, az ENSZ Alapok és Programok Ombudsman Hivatalában arra törekszünk, hogy ezt a modellt alkalmazzuk, amikor munkahelyi vitáról van szó. Végül az ENSZ Közgyűlése többször is megerősítette azt a felfogást, hogy a mediációt lehetőség szerint elsődleges vitarendezési módszerként kell alkalmazni.

Személyes véleményem szerint csak azt gyakoroljuk, amiben hiszünk.

Mi a véleménye, azoknak, akik a mediációs „kilépési” eljárását választják, készen kell állniuk arra, hogy ezt a döntést egy későbbi bírósági eljárásban bíró előtt is megindokolják? 

Pokolian jó kérdés – egyenesen fején találta a szöget. Mielőtt válaszolnék erre, hadd mondjam el, hogy a mediáció valószínűleg minden fél számára értékes lesz, függetlenül annak eredményétől. Valójába a „sikertelen közvetítés” sem jelent tényleges kudarcot. Lehet, hogy a közvetítés nem eredményezte az aznapi megállapodást, de a problémák és a felmerülő kérdések személyes átbeszélése utólagos rendezéshez vezethet, vagy legalábbis egyes pontokban megegyezés születhet, ami kevesebb pontot hagy a pereskedésre, ezáltal valószínűleg kevesebb költséget is jelent. Ami azt illeti, bizonyított, hogy a mediációban résztvevő szkeptikus emberek nagyon magas százaléka akkor is ajánlotta másoknak a közvetítői eljárást, ha a közvetítése sikertelen volt. Lehet, hogy nagyon szerencsés vagyok, de 25 év mediációs gyakorlat alatt egyetlen résztvevőtől sem hallottam, hogy a közvetítés „időpazarlás volt”.

Térjünk vissza az eredeti kérdésre. A kérdése alapján azt gondolom, hogy van egy másik kérdés is, amely így hangzik: „Mi értelme komoly kezdeti erőfeszítéseket követelni a felektől, ha ilyen könnyen el tudják hagyni a folyamatot? Lehet, hogy a felek megjelennek az első ülésen, fűt-fát ígérnek (a szankciók elkerülése érdekében), majd távoznak.” A nagyobb kérdés, ami számomra is túl nagynak bizonyul, az a „jóhiszeműség” kérdése a mediációban. Ezt a következőképp korlátozom: Ellenzem az első mediációs ülés későbbi bírósági vizsgálatának lehetőségét, mivel ez alapvetően befolyásolja a mediátor szobájában zajló eseményeket. A kellően komoly erőfeszítések meghatározása érdekében támogatom az olyan objektív paraméterek beállítását, mint például az első munkamenet minimális időtartamát, vagy bizonyos meghatározott feladatok előzetes elvégzését, például egy közvetítési nyilatkozat és válasz elkészítését.

Két dolgot tennék még hozzá. Ha a kezdeti ülés ingyenes, vagy csak szimbolikus összegbe kerül, akkor nagyobb lesz a kísértés a felek számára, hogy ne vegyenek komolyan részt a közvetítésben. A mediátorok pedig kevésbé lesznek lelkesek, hogy a legjobb tudásuk szerint megtegyenek mindent annak érdekében, hogy a felek folytassák a mediációt. Ezért fontos a megfelelő díjazás meghatározása. Ha „a jó kezdet fél siker”, akkor az első ülés díjának a teljes közvetítési díj 20%-a körül kell lennie. A közvetítést igénybe vevőknek pedig fel kell ismerniük, hogy a közvetítői szolgáltatások költségekkel járnak, mint ahogyan a bírósági eljárások sem ingyenesek, általános díjak és adózás terheli.

Ha a kezdeti ülés ingyenes, akkor nagyobb lesz a kísértés, hogy a felek ne vegyenek komolyan részt a közvetítésben

Szabályozás szinten sem szabad túlságosan aggódni, ha a felek sok esetben a könnyű kilépési mechanizmus miatt szállnak ki a mediációs folyamatból. Először is, a rendszer hatékonyabban szűri a mediációra alkalmas és a nem alkalmas eseteket. Másodszor, a fent említettektől eltekintve, hogy mit is jelent a mediáció kudarca, ezek a „kudarcos” esetek a rendszer szempontjából valóban költséget jelentenek. Ennek ellenére a megszakított mediációk (általában mérsékelt) költségeit össze kell hasonlítani az egyes sikeres közvetítések (általában sokkal magasabb) megtakarításaival, amelyek az első találkozó nélkül nem jöttek volna létre. 

A mediáció a feleknek gyakran lehetőséget kínál olyan eredmény elérésére, amely nem csupán a bírósági döntés gyakorlati alternatívája, de „valami mást” is tartalmaz, ami az egyezségi megállapodásban nem csak jogi szempontokat és igényeket kezel. Hogyan lehet biztosítani, hogy a mediáció ezen szélesebb „potenciája” a kilépési rendszer erősen legalizált kontextusában ne tűnjön el (ahol a felek valószínűleg jogászokkal rendelkeznek, és a konfliktust valószínűleg jogi szempontból értelmezik)?

A kezdeti találkozó végén a felek teljesen szabadon dönthetnek arról, hogy folytatják-e a már folyamatban lévő közvetítési eljárást, vagy kis költséggel és negatív következmények nélkül visszavonják (vagyis, ha megengedik számomra az éttermi hasonlat utolsó használatát: akkor hagyhatja el az éttermet, ha az első falatért fizetett). Ezt a modellt „könnyű kilépésnek” nevezem, mert természetesen bárki bármikor felhagyhat a közvetítéssel. Azonban ez nem olyan egyszerű, ha a kilépés büntetéseket von maga után, vagy a közvetítési folyamat teljes összegét ki kell fizetni. 

A pereskedők szinte definíció szerint rendelkeznek ügyvédekkel. Amennyiben a felek az első közvetítői találkozó követelményeivel tisztában vannak, úgy a négyszemközti tárgyalások kudarcot vallanak- ha egyáltalán lezajlottak. Ebben az összefüggésben a kilépési mechanizmus által megkönnyített mediációs „eset” még vonzóbbá válik, mind egyénileg, mind pedig szabályozási szinten. Hiszen tökéletes (vagy éppen jobb) fórumot kínál annak a „valami többnek” a kiaknázására, amely számomra magában foglalja a mediáció emberi és pszichológiai dimenzióit (például amikor bocsánatot kérünk), vagy egy minőségileg kiválóbb megállapodás kidolgozását, mint például, amikor az üzleti megállapodások vagy kapcsolatok végül helyreállnak vagy akár megerősödnek.

Véleménye szerint miért hajlamosak a felek a mediációval szemben olyan jogi eljárást választani, amelynek szinte biztos vesztes-nyertes eredménye lesz? Írásaiban Richard Thaler munkájára utalt. Milyen tanulságok vonhatók le a viselkedéstudományból és a közgazdaságtanból?

Kérdésének első részére a megfelelő válasz hosszú és összetett lenne. Összefoglalásként, úgy gondolom, hogy bőséges és megalapozott kutatások szólnak arról, hogy viták esetén az emberek alacsonyrendűbb döntések meghozatalára vannak „bekötve”, függetlenül azoktól a gazdasági ösztönzőktől, amelyek egy adott rendszerben kellemesebbé tehetik a pereket, mint a közvetítés bizonyos szereplők számára.

A Nudge-ben, Richard Thaler és Cass Sunstein társszerző érthető módon elmagyarázták, hogy irracionális torzítások és kognitív hibák nem optimális döntések meghozatalához vezetnek minket. Előttük, pedig Daniel Kahneman és Amos Tversky mélyen (és számomra kissé aggasztóan) betekintést adtak arról, hogy bizonytalanságban az emberek valójában hogyan hoznak döntéseket. Ahogy bármelyik ügyvéd érdemben megmondaná: a bírósági eljárás mindig bizonytalan, még akkor is, ha a tények és a törvény is egyértelműen az egyik peres fél mellett áll. A döntési elméletek tehát elengedhetetlenek a vitarendezéshez.

Thaler és Sunstein ismertetik, hogyan lehet legyőzni ezeket a torzításokat és hibákat, amelyek a döntések bemutatásakor módosítják az összefüggéseket, s ezeket „választási architektúrának” nevezik. Az emberek ugyanis hajlamosak alapértelmezett módszert választani alternatív lehetőség helyett, amely cselekvésre és erőfeszítésre kötelezi őket. A döntések bemutatásakor az összefüggések megváltoznak, a torzítások és hibák alapján az emberek nem optimálisan döntenek, de továbbra is fenntartják döntési autonómiájukat és önrendelkezésüket.

Ebben a gondolkodásmódban az önkéntes mediáció (bármennyire is ösztönözve legyen) egy kilépési modellt képvisel: a feleknek lépéseket kell tenniük a folyamat elindítása érdekében. Ha nem tesznek semmit, az alapértelmezett eljárás peres eljárás lesz. A kilépési modellben a felek szabadon dönthetnek, hogy nem vesznek részt a mediációban, de a tehetetlenség inkább arra készteti őket, hogy részt vegyenek. Valójában a feleknek, ha azonnal meg akarják kezdeni a pert, erőfeszítéseket kell tenniük a közvetítés kikerülése érdekében. Azonban lehetséges szankciókkal kell szembenézniük, indítványokat kell benyújtaniuk, hogy meggyőzzék a bírót arról, hogy a mediáció valószínűleg kudarcot vallott volna, és elveszítették volna a potenciális előnyöket stb.

Az olasz tapasztalatok meggyőző példának tűnnek arra nézve, hogy a kilépési rendszer bevezetése miként ösztönözheti a mediáció hatékony alkalmazását. Mit gondol, mi az a fő kifogás, amellyel az ENSZ keretében az intézmények egy hasonló rendszer bevezetése ellen élnek? (És még tovább: vannak talán újabb adatok, amelyek betekintést engednek az olasz rendszer jelenlegi működésébe?)

Érdemes megjegyezni, hogy a különböző nemzetközi jogrendszerek hajlandóságot mutattak a mediációs gyakorlat szélesebb körű népszerűsítésére, aminek eredményeképpen közvetítési követelményeket vezettek be az igazságszolgáltatási rendszerükbe. Az EU 2008/52 / EK irányelve például előírta a közvetítési jogszabályok minimális szabályozási normáit, amelyeket az Európai Unió tagállamai átültettek a nemzeti jogrendszerükbe. Az irányelv célja, amint azt az EU 2008/52 / EK 1. cikkben szerepel, „megkönnyíti az alternatív vitarendezéshez való hozzáférést és elősegíti a mediáció használatának ösztönzésével a viták békés rendezését, valamint a közvetítési és a bírósági eljárások közötti "kiegyensúlyozott kapcsolat" biztosítását. Ezt a mediáció és peres eljárás közötti „kiegyensúlyozott kapcsolatot” úgy értelmezték, hogy először a nemzeti bíróságokhoz benyújtott ügyek minimális számát kell közvetíteni - szükség esetén azzal, hogy a mediációt a pert megelőző követelménnyé tegyék (amint azt az 5. cikk 2. szakasza kifejezetten megengedi).

Az olasz rendszerben bizonyos polgári ügyekben 2013-ban vezették be a könnyű kilépési mechanizmust, ahol a pereskedőknek szükséges részt venniük a közvetítővel folytatott első megbeszélésen, különben pénzügyi és eljárási szankciókkal szembesülnek az ezt követő perben. Azonban az első találkozó utáni kilépésnek semmilyen negatív következménye nincsen. 

Ez a modell, amely Olaszországban már hét éve működik, évente átlagosan mintegy 150 000 mediációs esetet generál, és bizonyítja az általam korábban említett pozitív szűrési hatást. Amikor a felek úgy döntenek, hogy elmennek az első ülésre, a megállapodási arány körülbelül 50%. Ez a százalék elképesztő, ha belegondolunk. Ne feledje: ezek azok a felek, akik négyszemközt is tárgyalhattak volna az egyezségről (de nem próbálták meg vagy nem jártak sikerrel), és csak azért folytattak mediáció eljárást, mert ez a pert megelőző követelmény. Az egyszerű, gyors és olcsó „mediációs kezelési” követelményeknek köszönhetően a pereskedők kettőből egy esetben találtak közvetítői megállapodást. Ahogy sok évvel ezelőtt megfogalmaztam, ha a lovat a folyóhoz vezeted, jó a víz, és tudod, hogy a ló szomjas, valószínűleg a ló inni fog, így boldog lesz.  

Nem meglepő, hogy az úgynevezett olasz mediációs modell alakította a török és később a görög mediációs törvényeket is. Egyszerű kitekintés a török statisztikára, az új törvény hatálybalépése előtti és utáni helyzet szemlélteti, mennyire egyszerű egy tisztességes méretű mediációs piacot létrehozni. Vagyis: olyat, ahol a közvetített eljárás során kezelt viták száma nem kis hányada a peres ügyeknek. Egy ilyen piac nélkül a közvetítés minőségével, és akkreditációjával stb. kapcsolatos minden vita kérdéses és jelentéktelen. A jogszabályok által előidézett mediációs gyakorlat, valamint a felette zajló állami- és magánellenőrzés sokkal gyorsabban és hatékonyabban hozza létre a minőséget, mennyiséget, minthogy a minőségről szóló végtelen viták önmagukban valaha is egyetlen mediációs ügyet generálnának. Legalábbis ezt tapasztaltam, amikor a legnagyobb nemzetközi jótékonysági szervezeteknél dolgoztam és a mediációt népszerűsítettem a világ több pontján is, mielőtt beléptem az ENSZ-be.

Ezen eredmények fényében a legtöbb hozzászóló számára kérdésként merülhet fel, hogy Olaszországban miért csak az összes polgári peres ügy körülbelül 10% -ára vonatkozik a mediációs követelmény. Amint azt az olvasók feltételezhetik, a közvetítések száma, ahol nincs ilyen követelmény (nevezetesen az esetek 90% -ban), rendkívül alacsony. Nehéz kérdés, mivel sok mediációt pártoló számára még mindig elfogadhatónak tűnik az éles számbeli különbség, ami viszont megszünteti azt az állítást, hogy a mediáció elsősorban a kultúra kérdése. A kultúra és a mediáció támogatása természetesen fontos kérdés, de nem az elsődleges. Valójában hogyan lehet az, hogy ugyanazon országban bizonyos típusú vitákban (ahol a közvetítés kötelező) sok mediációs eljárás van, és nagyon kevés vagy egyáltalán nincsen más típusú vitákban (ahol a mediáció nem kötelező), amikor a pereskedők és főleg az ügyvédek ugyanazok? Az elsődleges probléma/kérdés a szabályozás, ahogy azt a Nobel-díjas Kahneman, Tversky és Thaler kifejtették.

Az ENSZ kontextusában egy valódi kilépési rendszer még megvalósításra vár, de vannak bizonyítékok az ilyen irányú elmozdulásra, legalábbis néhány ENSZ-ügynökség tapasztalata alapján. Például a legutóbbi éves jelentésünk az UNICEF belső mediációs projektjének fejlesztéséről szól, amelyet remélem, hamarosan elfogad másik négy ENSZ-ügynökség is, amelyet az irodám szolgál.

Úgy gondolja, hogy a közvetítést (könnyű kilépési lehetőséggel) olyan helyzetekben is ki kell próbálni, ahol a konfliktus diagnosztizálása azt sugallja, vagy ha nyilvánvaló, hogy valószínűleg egy másik beavatkozás - például bírósági eljárás, amely bírósági döntést eredményez - a megfelelőbb vagy hatékonyabb út? Gondolunk például azokra az esetekre, amikor a felek a jogszabályok vagy egy jogi záradék értelmezésén vitatkoznak

  

Amint emlékszik, véleményem szerint a közvetítés akkor is hasznos lehet, ha kudarcot vall. Ezért mindig egy sikertelen közvetítés mellett döntenék (beleértve azt a közvetítést is, amelyről kezdettől fogva tudom, hogy valószínűleg nem lesz sikeres), ha az alternatíva egy olyan közvetítés, amelyre a gyenge közvetítési szabályozás miatt egyáltalán nem került sor. Ez azt jelenti, hogy a mediációs szabályok megírása komoly kezdeti erőfeszítéseket igényel és választási lehetőségek elé állítja a mediációs törvényalkotókat. Például bizonyos joghatósági ügyekben a felek kérésétől függetlenül véletlenszerűen választhatják ki a mediációra küldött eseteket (például minden más esetet vagy minden harmadik ügyet a bírósághoz nyújtanak be). Az olasz jogalkotók más utat választottak, például meghatároztak bizonyos típusú (ingatlan, öröklés, becsületsértés stb. vitákat, amelyeknél a mediációs eljárást valószínűleg sikeresebbnek ítélték, és ezekben az esetekben előzetes mediációs értekezletre volt szükség. Mindkét modell rendelkezik értékkel. Valójában, ha a véletlenszerű kiválasztási modell pozitív eredményeket mutat, akkor azt lehet mondani, hogy a mediáció a vita jellegétől függetlenül hatékony. Ebben az esetben dönthetnek úgy, hogy az előzetes közvetítő ülést kiterjesztik a tárgyalások minden területére, legalábbis próba alapon. Az olasz és hasonló modellek célzottabb bizonyítékokat szolgáltatnak, lehetővé téve mind a további vitatípusokkal való kísérletezést, például néhány esetben a kötelező mediáció folyamata bizonyul sikeresnek, míg más esetekben, ahol a követelmény nem működik, ott a mediációs követelmény megszüntetése bizonyul sikeresnek.  

Lábjegyzet:

  1. Az interjúban kifejtett nézetek De Palo véleményét tükrözik, és nem feltétlenül tükrözik az ENSZ álláspontját.

  2. A költség / haszon elemzés fontossága az Európai Parlament számára készített két tanulmány szemlélteti: a mediáció használatának elmaradásának költségeinek számszerűsítése – adatelemzés (2011) és a mediációs irányelv „újraindítása”: annak végrehajtásának korlátozott hatásainak felmérése és a mediációk számának növelésére irányuló intézkedések javaslata az EU (2014), elérhető a www.europarl.europa.eu címen.

  3. Az  interjút Henneke Brin készítette, az eredeti szöveg a Holland Konfliktuskezelési Magazin 2020. b 4. kiadásában jelent meg. 

  4. Fordította: Mosonyi Diana – Szervezeti Ombuds Egyesület elnöke, Szervezeti Mediátor és Ombuds

  • Facebook
  • LinkedIn

+36 30 4870031

©2020 by Mosonyi Diana- Vállalati Konfliktuskezelő. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now